Néhány szó a kortárs irodalom-jelenségről:

Vörös István Miért olvassunk kortárs irodalmat? című esszéjében több irányból is megközelíti a kortárs irodalom jelenségét, ezzel is érzékeltetve a fogalom meghatározásának nehézségét: “A kortárs irodalom nyelve és valóságanyaga közös olvasójáéval. A kortárs irodalmat még nem kell meghamisítanunk az olvasás által. A kortárs irodalom olyan, amilyennek a korábban keletkezett művek alapján a világot most látjuk. A kortárs irodalom könnyebben érthető, mert nyelvét nem kell tanulni, utalásait nem kell lábjegyzetelni. A kortárs irodalom nehezebben érthető, mert értelmezését még nem tanulhattuk meg, mert utalásai szokatlanok és váratlanok, tehát legjobb lenne lábjegyzetelni őket.”

Vagyis épp az nehezíti e jelenséghez való viszonyulásunkat, ami meg is könnyíti azt: nincs még utólagos távlat, mely felől látszana az irodalmi emlékezet által megőrzött művek sora. Kortárs szövegek olvasásakor sokkal inkább rá kell tehát hagyatkoznunk saját érték-ítéletünkre,  mint a klasszikusok esetében, és magunknak kell eldönteni, jó-e az adott szöveg, vagy sem.

A költő eddigi életművének áttekintéséhez kattints ide!

Szöveggyűjtemény

Párbeszéd a világirodalom klasszikusaival

Először három olyan verset, nyelvi játékot olvashatsz a szerzőtől, melyek az olvasó műveltségére építenek, ennélfogva az értelemképzésben fontos szerep jut az előismeretek előhívásának.

Büfé

Na látod, mint e tétován tekergő
üres felét takargató csiga,
úgy vergődöm – mignonra hullt tepertő,
házamra többé nem lelek soha.

Úgy bőgök érted mint a tej, ha kábé
ezer tehénke múltja egybeolvad,
meg úgy kesergek érted, mint a kávé,
szívembe szórt horoszkópos cukor vagy.

Na látod én is így sülök pirosra,
mosolynyi szendvicsekre kent husok…
Te árva szösz, napocska, csillagocska,
belém ragadsz akár a jambusok.

Betölt a nyár, kicsordul és lecsöppen,
üvegszilánk az alvadó kecsöpben.

Ha kíváncsi vagy, milyen versformát evokál (idéz meg) a szöveg, olvasd el ezt!

SZOMORÚ BALLADA AZ ILLANÉKONY IFJÚSÁGRÓL

(Vers Kondor Péter 20. születésnapja alkalmából Varró Danitól szeretettel)
Gombóc Artúr, ki hajdan annyit ettél,
hogy elpattant alattad minden ág,
s hiába lett ősz, és hiába lett tél,
csak nem volt mód elérned Afrikát.
S te nagypapa, ki egy fiókba hulltál,
átfalánkolva magad mindenen,
figyeljetek e hősre, mert a múlt már
több ily nagyétkű ifjút nem terem,
ki legnagyobb evő volt héthatáron,
befalta gyermeksége sülthusát,
szegény falánk Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

Szomorú ez, s goromba is felettébb,
ahogy néhány percünk nyakunkra hág –
jaj, emlékszem, a lányok hogy szerették,
buzgón hordták utána holmiját;
sok elhagyott kabátot, ráncos inget,
percenként jött valami szőke fruska,
és macskazöld szemével rákacsintott,
szegény színtévesztő Kondor Petyusra.
Azóta gyakran pironkodni látom,
a nők sem vívnak érte több tusát,
szegény délceg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.

Hány nyelven értett! Orosz, spanyol, angol…
és hogy keverte őket! Borzalom.
Számára minden mondat új kaland volt.
Hajam ma is fülemre borzolom,
ha eszembe jut egy-egy spanyolóra.
Hogy küszködött! De nem maradt alul,
halandzsázott, mellébeszélt… azóta
úgy hírlik, minden nyelven megtanult –
a kiejtése olyan, mint egy álom,
s elkapta minden nyelvek ritmusát
szegény öreg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.

Ajánlás

Herceg, képzeld, volt a Kölyökidőbe,
s gyakran csapkodta gitárján a húrt,
lehetett volna tévésztár belőle,
de ő csak meghúzódott, és tanult.
Fent ostromolja most a hegygaráton
az elméleti közgáz trónusát,
szegény szerény Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.

Ide kattintva találsz egy eredeti Villon-balladát.

Unalmas őszi vers az únalomról

Egyszer kábé este hatkor, hűs, borongós őszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos, őszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan, s látom ám, hogy bent a koszban
hosszú árnyak szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma ronda, súlyos únalom,
s rémisztő volt? Hú nagyon!

„Bocs, de nincs időm momentán – mondtam perceim rohantán
– régi költők régi kincsét szórom órák óta már
aprópénzre felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére, hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis, félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló: Marimar.”

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min ül az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott a Dallaszon.

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen át
megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát hajlanom.

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást rémesen.

Hát, a versnek vége itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár, bús elődöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha hall talán.

About these ad

E verset is érdemes összevetni a pretextusával (előzmény, amivel párbeszédbe lép, amit megidéz).

Párbeszéd a magyar irodalom nagyjaival

Az következő részben a Boci, boci tarka kezdetű gyerekdal átköltéseit olvashatod, ismert költők stílusában. Kitalálod, melyik versben kit utánoz?

Változatok egy gyerekdalra

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behuzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Megoldás

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.

Megoldás

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

Megoldás
Nézd meg ezt is!

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Megoldás

Fordítás-paródia

Biztosan emlékszel arra a versre, melynek a szövegygűjtemény öt fordítását is közli. Varró Dániel átiratának tartalma egyezik az eredetiével, a stílusa viszont meglepő, szokatlan, mert egyáltalán nincs összhangban a témával:

(a “viccelõdjünk azon, amit nem bírunk
lefordítani”-sorozatból)

Szelídített változat kisebbeknek

Minden orom csupa
öröm,
a lombokon, a
lömbökön
szél szól: lihi.
Madárdaltól nem zeng az erdõ.
Örvendj, tekergõ,
itt a pihi.

Bunkósított változat nagyobbaknak

A hegytetõn fent
nyugi van,
csak a szél böffent
sutyiban
a lomb közt, de slussz.
A madárkák kussolnak a fákon.
Belõled is, barátom,
kifogy a szusz.

Nyelvfilozófiai témájú slam poetry
(Önkényes műfaj-megjelölés)

NYELVMŰVELÉS

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, – például nyelvi kérdésekbe sem. – Te elborzadsz, és téged el iszony fog, – ha meghallasz mondjuk egy deviszontot, – és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, – nem érzed az izét.

Tény és való ámde máskülönben, – hogy nem fogalmaz nálad más különben, – és mint egy bűvész húzgálod elő a kalapból – azokat a szavakat, amik a hétköznapi ember aktív szókincsének nem képezik a részét már alapból, – akiknek a beszéde inkább csak mordulat, – és nem hemzseg mondataikban a sok pontos és találó fordulat, – mint a tieidben, – amik hihetetlen – mennyiségű frappáns frázissal ellepett – szellemed – számára szolgáltatnak keretet, – és mindig kerekek.

Rám nem áll a fönti állítások egyike sem, – és az igéket sem ragozom ikesen. – Nem beszélek pergő mondatokban, – inkább vontatottan, – legtöbbször töltelékek – miatt túltelített – mondatszörnyeteg – az, amit magam előtt görgetek, – és időbe telik míg az ilyen hátok meg megek meg tudodmik között, – amikbe ütközök, – végre kibököm a farbát is, – a verbális – közléseim, mit mondjak, hebegősek, – nem ez az oldalam a legerősebb.
Mindezt belátom készségesen, – de azt mégis ellenérzéssel lesem, – ahogyan te a nép – töltelék-, – kötő- és csúnyaszó – halmozó – rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet, – és ebben vitatkoznom kell veled, – mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog, – még ha a legjobb példa nem is én vagyok, – és szerintem nem föltétlenül esetlen, – ami keresetlen, – és lehet, hogy ez a stílus nem olyan, akár egy ’99-es évjáratú, finoman fanyar Cabernet Sauvignonnal teli, díszdugós butélja, – de azért van bukéja. – Ami pedig a deviszontot illeti, – az egy állati – nagy tévedés, hogy az hibás, – mi más, – hiszen azt mindenki látja, kivéve a vak, – hogy vannak még ilyen kötőszavak, – egyet mindjárt leleplezek: – az ámde is két rokonértelmű, ellentétet kifejező kötőszó összetapadásából keletkezett, – és ami még a magyar nyelvben neki némi létjogosultságot garantál, nos – Babits is használta, és Arany János, – de nem akarok veszekedni veled, életem, – csak eltérő a nyelvszemléletem.
De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt,– és már rég veszekszünk, – mert te úgy érzed, hogy nekedesek, – pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, – én meg azt veszem zokon, –
hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, – szóval a ló velünk eléggé elszaladt, – a cérna elszakadt, – és áll a bál, – és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, – míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, – és adunk egymásnak egy puszit, – az indulatok minél messzebbre ragadtak, – annál nyelvesebbet és vadabbat, – szóval a kérdés továbbra is a levegőbe lóg, – nem zárult le a dialóg, – a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva, – aminek az a haszna, – hogy újra össze lehet veszni rajta – majd, ha – akarunk, és hát anélkül mi – nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni, – és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége, – mert abban szerencsére – egyetértünk, és nem csak elvileg, – hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.