Drámajáték

A játék résztvevői:

• Narrátor
• Athalie
• Tíméa
• Zófi
• Kacsuka
• A négy szereplő belső hangja

A menyasszonyköntös

Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett, s meglátta Timéát lebontott hajával.

– Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésűd? Hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!

Timéa összeszorítá az ajkait, s megrázta a fejét.

– Teszed mindjárt, amit mondok?

– Nem!

Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, aki olyan alázatos volt mindig, aki a lábát csókolta egyszer.

– Nem? – kérdezé odalépve Timéa elé, s dühtől kikelt arcát annak fehér arcához közelítve, mintha el akarná azt égetni.

Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.

– Mondtam ugye, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?

Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe, s még egyszer ismétlé:

– Nem!

– Miért nem? – kiálta Athalie (most már az anyjához hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).

– Mert így szebb vagyok! – felelt Timéa.

– Ki mondta azt neked?

– Ő…

Athalie két kezének minden ujja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!

Akkor aztán elnevette magát.

Gúnyos kacajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát, s eltávozott a szobájába.

Még aznap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.

– Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?

– Igaz! – erősíté a kapitány.

Athalie mosolygott.

Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, amit a gyermeken ki kellett elégítenie.

…Csak két nap volt hátra a menyegzőig.

E két nap alatt Athalie csupa figyelmesség és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.

Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.

A szabó is hazahozta a menyasszonyi köntöst.

Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!

Hogy táncolt, hogy tapsolt a tenyereivel!

– No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! – monda Athalie kegyetlen mosolygással.

A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfűzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.

Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy állótükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszonyruhában. Talán még arra is gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is a szíve. Talán égett is ott valami láng, ami kéjt és fájdalmat ád?

Óh! erre nem gondoltak azok, akik játékot űztek vele.

A szobaleány, aki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.

Athalie pedig kegyetlen színleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arcán.

Athalie előhozta a menyasszonykoszorút is, azt is felpróbálta Timéa fejére. A mirtusz és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.

– Ah be szép fogsz lenni holnapután!

Aztán leveteték Timéával a menyasszonyruhát.

– Most már én próbálom fel – szólt Athalie -, hát énrám hogyan illenék?

Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorút; ő is körülnézte magát az állótükör előtt.

Timéa nagyot sóhajtott, és a hazudatlan bámulat hangján súgá Athalie-nak:

– Óh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!

Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?

Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért, hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.

A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatta magát a rovására.

Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:

– A mai napon böjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap böjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.

Timéa megfogadta az utasítást, s egész nap nem evett egy falatot. … Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is, s nem bírt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vacognak össze fogai, s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: „Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni”.

Szegény gyermek! Hogy tudott volna elaludni, mikor minden alvó érzés, ami ily időben még bábálmát alussza, idő előtti ébredésre volt felriasztva gyermekszívében?

Óra hosszat nem találta nyugtát fekhelyén; félelmek, amik hasonlítanak az örömhöz; vágyak, melyek a titkos irtózat álarcát hordozzák, kísértének lehunyt szemei előtt. Imádkozni akart, s kétségbeestében a sok szent könyvből nem tudta kiválasztani, hogy melyik az igazi imádság, mert arról senki sem világosította fel (hiszen ez is csak tréfa volt), hanem elkezdte fennhangon mondani az egyiptomi tíz istencsapásról írott verset, mely rettentő költemény kezdődik azon, hogy „Elsőbben a vizek vérré változának”, s végződik azzal, hogy „Végre mind meghala, ki elöl született”!

És Athalie elég szívtelen volt magában kacagni a gyermeken; és elég szívtelen volt nem igazítani helyre tévedését, hogy megmondta volna neki: „Nem ez az imádság, hanem az a másik, mely e szóval kezdődik: «Atyánk», jer, imádkozzuk el azt együtt!” és imádkozta volna azt végig a gyermekkel együtt, odáig, hogy „szabadíts meg a gonosztól”. Mert bizonyára az „ő” menyegzőjének előestéje volt ma, és olyankor felfér az imádság, ha még olyan szép és gazdag menyasszony is valaki.

Timéának egész hajnalig lázban volt minden idege; nem jött szemére álom; hajnal felé aztán annál mélyebben elaludt, dermesztő mély álom szállt idegeire; nem ébredt fel a reggeli neszre sem, mely körüle támadt.

Pedig ez volt a menyegző napja!

A vőlegény is előjött már; derült arccal, udvariasan, mint mindig, de amely derült arc sohasem tanúsított semmit; s az udvariasság csak kifejezési modor volt nála.

Elhozta magával a menyasszonyi virágbokrétát is. Még akkor a kamélia nem volt ismeretes: a menyasszonyi bokréta sokszínű rózsákból volt összeállítva. Kacsuka úr azt mondá, hogy rózsákat hozott a rózsának; miért jutalmul egy büszke mosolyt kapott e ragyogó arctól.

Csak ketten hiányzottak még: Timéa és Brazovics úr.

…

Ah! itt, jön Timéa!

Végre-valahára kialudta magát; a lefüggönyözött szoba félhomályában nagy sokára fölébredt, s mint aki mély lázálomtól ittas még, gondatlanul felszedte ruháit, s azután, hogy senkit nem talált a közel levő szobákban, kitámolygott abba a terembe, ahol Athalie-t öltöztették.

Mikor a fényes szobába belépett, mely teli volt virágedényekkel, nászajándékokkal, akkor tért egyszerre magához, hogy hisz ma van az esküvő napja.

Mikor Kacsuka urat megpillantá a menyasszonyi bokrétával kezében, akkor villant át szívén, hogy hisz ez a vőlegény.

És aztán mikor Athalie-re tekintett, azt gondolá, hogy íme az az ő menyasszonyi köntöse.

Elbámulásában, nyitva feledt szemei, ajkai kifejezésében volt valami kinevetni- s valami megsiratnivaló.

A cselédek, a vendégek, Zófia asszony nem bírták visszafojtani jókedvüket.

Athalie pedig tündérnői fölénnyel lépett eléje, s a kisleány finom állát megfogta fehér kesztyűs kezével, azt mondá neki mosolyogva:

– Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz.

De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!

Timéa pedig ott állt elzsibbadtan, s két kezét összefonva ölébe csüggeszté. Se nem pirult, se haloványabb nem lett. Nevét sem tudta annak, amit most érez.

Athalie érzett olyasmit, hogy nem válik szépségének emelésére ez a kegyetlen tréfa; most már enyhíteni akarta azt.

– No jer ide, Timéa! – szólt a gyermekhez. – Látod, rád vártam. Jer, tűzd fel a fátyolomat a fejemre.

A menyasszonyi fátyolt!

Timéa megfogá zsibbatag kezével a fátyolt, s odalépett vele Athalie-hoz. Egy aranynyíllal kellett azt odatűzni Athalie kontyán keresztül.

Timéának reszketett a keze: a nyíl maga is ügyetlen szerszám volt. Nem akart a kontyon keresztülmenni. Egy türelmetlen mozdulatánál Athalie-nak a nyíl tompa hegyével könnyedén meg találta szúrni Timéa a szép menyasszony fejét.

– Ejh, te ügyetlen! – kiáltott izgatott kedéllyel Athalie, s hirtelenkedő kézzel ráütött Timéa kezére.

Timéa szemöldei e percben összehúzódtak. Megszidatni, megüttetni ezen a mai napon, és éppen ez előtt az ember előtt! Két nehéz könnycsepp tolult szemébe. A könnycsepp végiggördült fehér arcán.

…

Athalie heveskedését lázas izgatottságával akarta érthetővé tenni. Az utolsó órában a menyasszony lehet szeszélyes, ingerült. Íme a násznagyok, a nyoszolyók már itt vannak, és az örömapa még késik.

Mindenki nyugtalan már, csak a vőlegény bír elég önmérséklettel.

Végre meglátják az ablakból közeledni üveges hintaját. Itt van végre.

…

 Arra odakinn a teremben ijedelmes hangok hallatszanak, minőkben az elfojtott elszörnyedés hal el, mielőtt kitört volna; az emberek nyugtalanul tódulnak kifelé.

Athalie szobájából is kisietnek a nyoszolyók, a barátnők, megtekinteni, mi van odakünn. És csodálatos, hogy egy sem jön vissza hírt mondani.

Athalie sikoltozni hallja Zófia asszonyt odakünn. No de hisz ez mindig sikoltozik, mikor csendesen beszél is.

– Nézze meg ön, mi baj van? – szól Athalie vőlegényének.

A kapitány is kimegy, s a menyasszony egyedül marad a szobájában Timéával.

A titkolt, fojtott rémsuttogás odakinn egyre növekedik. Athalie-t nyugtalanítja ez már.

A vőlegény visszaérkezik.

A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának:

– Brazovics úr meghalt!…

A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon.

A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé.

És Timéa, midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: „No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!”

A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat.

Még csak fel sem emelte menyasszonyát a földről.

Te ügyetlen

Timéa tanulta lassan azt a nagy tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nemigen tartotta meg a rendeletet az először egy perc, azután két perc számtani haladásáról.

A menyegző napja augusztus havi Zsuzsánna-napra volt kitűzve.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. 

…

Athalie…,mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt.

…

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalie-nak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalie-nak Timéával.

S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.

Vajon? Te szép, fehér arcú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitól és irigyelve a nőktől? És attól a perctől kezdve, amikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött teveled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba süllyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsúfoltatott?

Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül a fehér arcodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsüllyed hajó és ház, amelybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, aki üldöz, s elvész, aki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; de bírod mind a kettőt.

…

Valami szerencsétlen hiúság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, ami a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

…

De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog vőlegény ezelőtt kilenc évvel tán éppen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból egy másik menyasszonynak.

S tán éppen ott állt a nagy oszlopos tükör, amelyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszonyöltöny, ahol most.

Timéa a szép fehér rózsabokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a pompás sèvres-i porcelánvázába, s aztán azt súgja neki:

– És mármost én is fogok önnek ajándékozni valamit, ami nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.

– Ah! minő kedves! –  szólt az őrnagy, kezébe véve a főkötőt.

– Akarja ön, hogy felpróbáljam?

Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athalie-ra nézett.

Timéa gyermeteg jókedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyászcsipkéket, s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: „Szegény Mihályom!…”

S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.

Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.

– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.

– Nem segíthetnék én?…

Timéának az akkori magas hajfonadékú divat mellett szüksége volt a segítségre.

– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.

Timéa egész gyanútalanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, ami e szónál Athalie arcán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha éppen így mondta Athalie Timéának: „Jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat.” És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felillessze a fehér főkötőt.

Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.

– „Ah, te ügyetlen!” – kiálta Timéa, fejét hirtelen félrekapva.

Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arcát bevilágította.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kígyófészek volna ez arc, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…

Timéa, amint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athalie-hez, megölelte őt, és megcsókolá.

– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, ugye? Nem haragszol rám?

Már abban a percben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd, s elkezdett hízelegve és selypítve beszélni.

– Óh! kedves sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeckéd megsúrni. Óh! be sép vagy ezzsel a főkötővel. Mint egy tündér!

És csókolta Timéának a vállait.

Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…

 

Csoportmunka

1. Fogalmazzátok meg Tímár Tíméához írott vallomását, melyben, tervezett öngyilkossága előtt, mindent bevall feleségének! Térjetek ki arra, miben érzi hibásnak magát, követett-e elbűnt, hogyan képzeli el bűnhődését.

Melankólia

…

Otthon megérkezése  első napját írószobájába vonulva töltötte. …

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy óra hosszant szakadatlanul járt fel s alá a szobájában.

…

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál. Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni. Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.

… Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt e kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyűlölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan súlyos vád annak okozója ellen, amelyre nincsen védelem.

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminek, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szívét?

De mikor mind a kettő lehetetlen!

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

…

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap múlva azt is hazaküldte…

És Mihálynak valami untalan azt súgá, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.

Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.

Maga szerezte magának azt.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, akik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.

Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete súlyát.

Hisz ő Timéát imádja!

És Noémi egész lelke.

Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.

Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.

Vissza-visszagondolt elmúlt életére: hol hibázta azt el?

Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?

Vagy mikor nőül vette Timéát?

Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt, s ily szétzúzott kedéllyel talált Noémire, és ott lelt boldogságot?

Az első vád nem terhelé.

Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett meg, vissza van az neki adva.

A második vádnak is van mentsége.

Ő szerelemből vette el Timéát, s Timéa önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!

Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.

Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll kettőtök szíve között, nem kellett volna gyáván elfutnod, hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez, és azt mondanod neki: „Barátom, ifjúkori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem mármost jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, amíg egyikünk halva nem marad.”

Ez lett volna a dolgod.

Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.

Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias alaknak tűnik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard a kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyad és gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.

És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna végig korbáccsal, míg meg nem szelídül, most mégis ura volnál, bírnád, tied volna; így pedig áldozatoddá tetted, és mindennapi kísérteted lett belőle, ki a sírból jár fel élő arccal, hogy tégedet vádoljon.

És te nem tudsz tőle megválni!

Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj, és azt mondd neki: „Timéa, én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket.”

De te félsz valamitől.

Attól, hogy Timéa így fog felelni:

„Én nem válok el öntől. Én nem szenvedek. Én megesküdtem, hogy önhöz hű maradok. Én vissza nem esküszöm

 

Az első veszteség

Egy levél volt ottan brazíliai ügynökétől is. Kedvenc eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.

Ugyanazon brazíliai üzletfőnök írta azt is, ki az elébbi kedvező tudósítást.

A levélben ez volt:

Uram!

Legutóbbi levelem óta egy igen súlyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Krisztyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantième-je is oly nagy volt, hogy abból nemcsak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta kamatoztatni. Ez ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, aki csak valaha a világon létezett. Amíg nálunk látszólagos megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámú váltókat hamisított cégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgyhogy az eddig kiderült kár felmegy tízmillió reisre.

Timár kiejté kezéből a levelet.

Tízmillió reis! Ez mintegy százezer forint.

Íme a Polycrates gyűrűje, amit a tengerbe hajított.

Tovább olvasá a levelet:

De ami a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ezáltal nagyobbítsa, s e yankeetrickkel évekre megrontotta a magyarországi lisztiparnak a hitelét, úgyhogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha visszaszerezni.

Ez hát az első csapás, gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az üzletek nagy emberére nézve. Éppen ott töretett meg, ahol legbüszkébb volt! Amiben igazán kevélykedett. Amiért királyi tanácsosi rangját kapta.

Az a fényes épület omlott össze, amit Timéa épített.

Ismét Timéa!

Timár sietett tovább olvasni a levelet:

A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett el, más része a kreolnőkre lett elpazarolva; valószínűleg egy csomót el is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd előveszi: – amire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék tizenöt évi gályarabságra ítélte őt.

Timár nem bírta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán felkelt, s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.

„Tizenöt évi gályarabság!” Tizenöt évig oda lenni láncolva a gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet! Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és szidalmazni a háborgó örök tengert, és átkozni a kegyetlen örök emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, aki elárulhatja Timéának Noémit, és Noéminek Timéát.

Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Brazíliába, hogy ez így fog következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom gonosztevővé fogja tenni.

Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, ahogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és annak minden tengerein keresztül!

Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakokon zúzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szűk terét.

Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, aki felé ő kinyújtja kezét.

Ez a kéz meg van átkozva!

Egyszer azzal áltatá magát, tetsző önhízelgéssel, hogy akihez ő hozzáér, az mind boldoggá lesz: még a bűnösök is megjavulnak.

És most jön a rettenetes cáfolat.

Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén!

Szerencsétlenné lesz miatta a nő, akit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.

Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta, s kinek számára most nem tud helyet találni a világon.

És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!

Óh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!

Hát nem fog-e már soha megvirradni?

Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha kriptában volna.

Mit beszél a hold? Mit beszél a jég?

…

Évek múltak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, aki a csillagokat forgatja, s a férgeket kikölti; s aki egy lényt teremtett, mely vele dacol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

„Örök hatalom! Előled futok, s tehozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhődöm azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz őhozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te bosszúálló angyalaidnak. Én elkárhozom, és elhallgatok!”

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajlott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszínét, olyankor is felháborog, és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül – mint ahogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná véle.

S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfő arccal fölfelé fordulva…

 

1. Írjátok meg Tíméa bírósági vallomását  a gyilkosságról, melyben összefoglaljátok az előzményeket, kitértek az Athalie-vel való kapcsolatára, illetve arra, hogy miként élte meg a történteket!

 

1. Az alábbi szövegrész felhasználásával készítsetek Athalie-ről szakértői véleményt a bírósági tárgyalás után! 

Athalie

A névnap előestéje egyszersmind a mennyegző előestéje is volt.

Izgalmas éj.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondanivalójuk lehet egymásnak!

Ki tudja, mi?

A virágok beszédét csak a virágok értik, a szférák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon-szobor beszédét csak a társszobor, a valkűrok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók – s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S aki hallott, aki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni, megőrzi, mint a gyónás titkát. Nincsenek azok elmondva bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi „Szerelem gyöngyei”-ben, azok titkok örökkön-örökké.

A ház túlsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem cifra szakácsot, sem cukrászt hívatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, aki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, úri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pincék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, cukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, krisztuslába, marcafánk, töltött csók, apácaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pincébe áldozatul esett szelíd és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényük.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már aminek sülni kellett, az megsült, aminek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelkűséget gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, ami így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. Aminek fel kellett volna fúvódnia, az lepénnyé lapul össze, aminek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák konca, nyulak eleje, fácánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az úri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, amire a sütemények önnyomatú képmása odasült, s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, aki hallgatja, és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörösborban kellett kifőzni: most az a vörösbor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendió-virágot, gyömbért, fahéjat és cukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; ami felséges. Inas, házmester leveseskanállal habzsolja a vaníliás cukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!

Hát Athalie hol van?

Sem itt, sem ott.

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát az asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: „Hol van Athalie?”

Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Timár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron Timéára elbámulva.

Athalie most is ezen a széken ül.

Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyújtott gyertyát; csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nemsokára el fog tűnni a Szent András komor födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Minő menyegzői nap volt az!

Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!

Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.

Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:

„Ah, te ügyetlen!”

Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!

Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!

Athalie tagjai reszketnek a láztól!

Mit csinálnak most ennél a háznál?

A holnapi menyegzőre készülnek.

A budoárban a jegyesek suttognak, a konyhából a viháncoló cselédhang rikoltozása hangzik át annyi hajón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…

És neki is van valami dolga erre az éjre…

A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelencét felnyisson Athalie, s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Kitűnő szerek!

Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.

Athalie válogat közöttük.

Egyet nevet magában.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arcát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól, s kezdenének egy olyan pokoli táncot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arca hogy válna igazi márvánnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképet a halál csontpofájával versenyt!

„Dzinnnn!”

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelencébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég bosszú azért a szóért, hogy „te ügyetlen!” – A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a Szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, amit még szívébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arca olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de mégsem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

– Ön egyedül alszik itt? – kérdi, édes kíváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brokátfüggönyét.

– Mióta özvegy vagyok.

(„És azelőtt is!” – súgja a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– És az a másik kis ajtó?

– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdókészletekkel.

– S abból hova van kijárás?

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

– Hát az a harmadik ajtó?

– Hiszen jól ismeri ön, ez ruhatárszobámba vezet, s innen a látogatóterembe, a fő bejáráshoz.

– Hát cselédei hol vannak éjjel?

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férfi cselédek földszint. Két csengettyűszalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

– Zófi asszony is?

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképpen lesz rendezve minden.

(„…Holnap!…?”)

– S be szokta ön zárni az ajtajait, mikor aludni megy?

– Sohasem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret, és hűséges hozzám. Az utcakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

– És nincsen ebbe a szobába sehonnan másvalami titkos bejárás?

– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velencei kastélynak nézi!

(„…Hát a te házad ez?… Te építtetted?”)

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? – Kacag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(„…Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!”)

Timéa mosolygott, s megsimogatá vőlegénye komor arcát.

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

(„…Csak zárd be jól! …” – suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.

– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

– Soha.

– Ah! Miért soha?

– Az az Isten, akiben én hiszek, mindig ébren van…

(„…Hátha ma alszik…?”)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, akiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő az éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor újév napján, a „férjhezmenendő hölgyek imáját”.

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Úgy, úgy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fennhangon.

(„…Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kísértő lélek szállja meg ezt a házat… Ámen!”)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szívében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomtatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak éppen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót, s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezúttal szeme más női arc számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja, s eléje világít. Nagylelkű akart lenni, s egy szép ezüsttallért nyomott Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

– Csókolom a kezeit, nagyságos úr!…

– Ah! Az istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

– Nem tesz semmit, őrnagy úr.

– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással húzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom, őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatatlan alpes-nehézség; amit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

Amint kiért az utcára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodot a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit.

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, aki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetkőzni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

– „Urak a papok!” – kiálta jókedvében az inas.

– „Hal szamár, hal barát, változik az apátúrság!” – viszonza rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! – hencegett a kocsis.

Mint a kívánság, nyílt az ajtó, s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálcával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kísértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölillik.

„Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!” – rivall a cselédsereg.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsost. A tálcán egy porcelánvederkében felhalmozott cukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.

Zófi asszony így szereti a teát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéj látta cukrot.

– Hát te nem tartasz velünk? – kérdi leányától.

– Köszönöm; én már teáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kívánt anyjának, s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak meg a cukornak, s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.

Csak Zófi asszony nem találta olyannak.

Amint a legelső kávéskanállal megízlelt belőle, elfintorította az orrát.

„Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, amit nyűgös gyermekek számára bosszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.”

Ilyen szagot érzett rajta.

S úgy megundorodott tőle, hogy nem bírta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohasem ivott ilyet, annak jólesett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól, s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig betakarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egykanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt, s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, míg szempillái leragadtak, s elaludt.

S amint elaludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lócán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva a fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsospohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopódzik a háta mögé, s azt súgja fülébe: „Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több cukor még? Nesze cukor!” S színültig rakja poharát cukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

„Nem kell, nem kell!” – mondja álmában Zófi asszony; de Athalie odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényről az odakészített vizespoharat, az egész vizet magára öntve.

Erre aztán felébred.

Még ébren is maga előtt véli látni Athalie-t azokkal a fenyegető szép szemeivel.

– Athalie, ébren vagy? – szól nyugtalankodva.

Nem hall választ.

Hallgatózik; nem hallja az alvó lélegzetvételét a másik ágyban.

Fölkel remegve, s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.

– Athalie, Athalie, hol vagy? – suttogja félelmesen. S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utcán semmi nesz.

Hol van Athalie?

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.

Hogy ez az asszony olyan sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet, s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját, s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai már szívébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?

Nem lát senkit. Pedig éppen a szeme közé néz annak, aki rá leskelődik…

Most a pipereasztalához megy, s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja, s egy recés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőccsel, s azután könyökig érő szarvasbőr kesztyűket húz fel rájuk.

Akkor levetkőzik, s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit, s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, ami egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre odadugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.

Athalie látja ezt mind!

Azután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.

Csak az óra ütését hallgatja még.

Egy órát üt ez és háromnegyedet.

Van türelme várni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

Végre üti az óra a kettőt éjfél után…

A Szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezítláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.

A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.

Lassan, tapogatózva jő előre.

Timéa mély álomlélegzete vezeti el az ágyig.

Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, melyen Timéa fekszik.

A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.

Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.

Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.

Hanem sötét van, az alvót nem látni.

Most oly nesztelenül alszik, hogy lélegzetét sem hallani.

Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…

Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.

Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:

„Óh! édes Istenem…”

Akkor lecsap a kardvas oda, ahonnan ez a sóhajtás jött.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr kesztyűn keresztülvágott, és Timéa kezét megsebesíté.

E vágásra felriadt az alvó, s térdre emelkedett ágyában.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak a homlokát sebzé végig a halántékáig.

Ekkor megkapta Timéa bal kezével a kardvasat.

– Gyilkos! – kiálta, ágyából kiszökve, s amíg az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.

Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.

Akkor aztán tudta, hogy ki az.

Vannak olyan veszélyes pillanatok, amikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok láncán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Bosszú, szerelemféltés, amiért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre húzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.

Timéa erős volt, s a gyilkos mindig fél erővel küzd.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.

Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.

„Gyilkos!” – ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.

Zófi asszony hangja az.

E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.

Áldozatának meleg vérét érzi arcára ömleni.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikács hangja sikolt végig a csendes utcán.

– Gyilkos! Gyilkos!

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. Amint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől, s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még nehány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből, s ájultan rogy le a szőnyegre.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utcán.

Az őrjárat közelít.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt, s lekiált rá:

– Siessen ön, Timéát meggyilkolják.

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! – kiált fel az őrnagy -, költse ön fel a cselédeket, s nyittassa ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, bútorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lócán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

„Gyilkos van a háznál” – kiálta reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felráncigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint, s nem ébredtek föl.

Az utcaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.

A házmester sem volt felkölthető.

De zsebében volt a kapukulcs.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét, s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornácon keresztül, hogy az utcaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: „Óh, ki lehet az?”

Végre rátalált az utcaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is, s a legközelebb lakó katonaorvos, ki-ki félig öltözötten, hirtelen felkapkodott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát, s kiszakította azt a zárából.

Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.

Az őrnagy felvette őt karjaira, s ágyára fekteté.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket, s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a bosszúvágy. De hát hol van a gyilkos?

„Különös ez! – monda a városkapitány. – Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett be ide valaki, s hol mehetett ki innen?”

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.

Ekkor a városi orvos is megérkezett.

„Lássuk a házi cselédséget!”

Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.

Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?

– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.

Az anya rábámul némán, és nem tud felelni.

Hisz ezt ő sem tudja.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót, s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy Athalie ágya üres.

Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép „fehér” kezei, miket csuklóig takar az ingujjak fodra, kirakva a takaróra.

Arca, kezei tiszták – és ő alszik.

Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athalie-t meglátja.

„Ez is mélyen alszik”, mondja a városi orvos. „Ennek is mákonyt adtak!”

A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.

Nyugodtan ver az.

„Mélyen alszik!”

Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.

Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.

„De valóban alszik-e?” – kérdi az őrnagy.

„Tapintsa ön meg a kezét – szól az orvos -, egészen hideg az és nyugodt.”

Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.

„De nézze ön, orvos úr – szól az őrnagy -, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…”

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.

AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS

Komárom megye levéltárában egyike a legérdekesebb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalja.

Ez a nő mesterileg védte magát.

Mindent tagadott, mindent meg tudott cáfolni, s mikor utolérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem bírtak kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kívül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, amit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral?, az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett-ivott, a sok festett cukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, ami altató. A cselédszobában a gyanús puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, amikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is ízlelt azon este valami gyanús szert, s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen élő lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanúskodhatott ellene.

Ami legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták, s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét éppen őnála, miért nem a többi háziakon?

Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.

Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő.

Aki bizonyosan tudja azt; Timéa, nem árulja el senkinek.

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, ami vele történt. Oly nagy volt a borzalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.

Ő nem jő Athalie-t vádolni.

Még nem is szembesítették vele.

Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.

A lelki rázkódás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.

Retteg Athalie sorsa miatt.

E rémeset óta sohasem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette, s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszéd közben kérdezősködjék tőle; de Timéa, amint észreveszi, hogy Athalie-ra tér át a beszéd, elhallgat, és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.

Timéa már akkor elhagyta az ágyat, s karszékben ülve fogadja látogatóit.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy „olvassuk fel a névnapi köszöntőket, amik amaz emlékezetes napon érkeztek”.

Ez legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan, naiv jókívánatai, egy a haláltól csoda módon megmenekültnek. Hogy mégis van, aki azokat a gyermeki jókívánatokat meghallgatja!

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levelkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.

A beteg arca felderül az olvasmányon. Olyan jólesik az most neki!

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszer az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek címere egy aranyos bogár.

– Az ám – mond Timéa -, nekem is feltűnt az.

Az őrnagy felbontja, s amint az első sort olvassa:

„Asszonyom, önnek a szobájában van egy Szent György-kép a falon”, elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, amint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától, s mint egy őrült, rohan a Szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.

Ott sötétlik a rejtek.

Az őrnagy berohan a sötétbe, s perc múlva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanújeleit, Athalie véres öltönyeit.

Timéa iszonyodva takarja el arcát karjai közé.

Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanújelekre.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelencét s Athalie naplóját, a szörnyű önvallomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korallerdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényét, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Az lehetetlen.

Bíró kezében vannak a tanújelek, s Athalie-nak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.

És Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy amint lábain állni bír, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen, s Athalie-val szembesíttesse magát.

Óh! ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint amit eddig, hogy nem emlékezik semmire, ami a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetnie kell az összekelést az őrnaggyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

Amint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa, vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a háziorvos. Más még nem is látogatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegyeházáig kocsin elmehet, most már férje kíséretében hívatik fel a törvényszékhez, hogy Athalie-val szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Óh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szívébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelent meg a törvényszék előtt; arca halovány, de szemeiben dacoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arcait.

De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:

– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!

Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!

Hanem aztán rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa, és Athalie látja ezt az arcot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke, szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani, s amit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza kesztyűjét, s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékezik arra sem, hogy férfi volt-e vagy nő, akivel küzdött.

„Nyomorult!” suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve küzdöttek egymással.) „Te vádolni sem mersz azzal, amit én meg mertem tenni!”

– Erről nem kérdezősködtünk most! – szól az elnök. – Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajon ez a gyermekkéz által írott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?

Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.

Akkor az elnök Athalie-hoz fordul.

– S mármost hallgassa meg, Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben írva.

Asszonyom. Önnek a szobájában van egy Szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be azt az üreget, s vigyázzon kedves életére, amit az Isten tegyen hosszúvá és boldoggá! Dódi.

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelence, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arcát.

És amidőn kezeit leveszi arcáról, ez arc nem halavány többé, hanem tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével, s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, ami most szívéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, aki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban! Te voltál életemnek átka – te fehér arcú kísértet! Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kísérlettem volna. Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. De énnekem a véred kellett. Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s mármost meghalok én! De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szívednek egy tőrdöfést, ami soha meg nem gyógyul; aminek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelés közben is! Most én esküszöm! Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, akik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, ahogy igaz az, amit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék, s két kezét úgy rázta feje fölött, tanúnak híva az égieket és a föld alattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, ahogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megírta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, amilyen igaz, hogy Timár most is él! s akit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Mármost élj ezzel a döféssel a szívedben tovább!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A MÁRIANOSTRAI NŐ

Athalie-t a törvényszék halálra ítélte hétszeres mérgezési kísérlet s kiszámított orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csak negyven év múlt el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszívű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ájtatos szónoklata közepébe: „hazudsz!”, s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napján százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet sohasem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

Akik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjenek, azoknak megmondta:

„Engem úgy bocsássanak el innen, hogy amint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!”

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt szegény beteg szívével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: „Timár most is él!” Mint hideg kísértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetincre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, ahol ki tudja, ki porladozik Timár címere alatt. Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, ahol atyját elveszté, ahol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a „senki szigetéhez”, mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok épp olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint ahogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, amit Timár alapítványul hagyott elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy-sírbolt helyén erődítményeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1. Keresőmunka

Arany motívum megjelenése, cím értelmezése, Midas-mítosz szövegre olvasása

A nevetni való tréfa

Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani feladványokon törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat felől kiemelkedni, s a folyamon egy cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent Borbála felé, rajta nyolc fegyveres csajkás meg egy csajkás kapitány és egy porkoláb.

Azok a hajóhoz érve, minden kínálás nélkül csáklyát akasztottak a hajópárkányba, s felugráltak rá a csónakból.

A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt várt rá.

– Ön a hajóbiztos?

– Szolgálatjára önnek.

– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt menekülő török khazniár basa, lopott kincseivel.

– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevű görög búzakereskedő, semmi lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, ahogy ez Orsován megvizsgáltatott hivatalosan, amiről bizonyítványaim szólnak, itt ez az első írás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.

– Hol van ő?

– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt tette. Itt ez a második írás a végrendelete, melyben utolsó akaratát megírja; dysenteriában halt meg.

A kapitány végigolvasta az írást, oldalpillantásokat vetve Timéára, ki csak ült azon az egy helyen, ahol atyja halálhírét maghallá. Nem érté, hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.

– Hat hajóslegényem és a kormányosom tanúk rá, hogy meghalt.

– No az baj neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemették. Ön meg fogja mondani, hová; mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki rá fog ismerni, s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el őt?

– A Duna fenekére.

– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?

– Csak csendesen! Itt a harmadik írás, ez a pleszkovácai esperestől van, akinek határában történt Trikalisz kimúlása, s aki nemcsak megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla kihozatalát a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.

A kapitány mérgesen csapott a kardja markolatára.

– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van. De azt legalább tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?

– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkováciak négy őrt küldtek a hajómra, akik megakadályozzanak, hogy a hullát szárazföldre találjam kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet tudta nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az írott bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket, vallassa ki, és büntesse meg, ahogy megérdemlik.

A kapitány toporzékolt, és kolerikus kacagással köhögött dühében, mikor azt az írást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.

– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény meghalt, azzal beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok belelökik a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláírva két olyan nevet, amit soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, ami soha nem volt a világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát, akár elinduljak keresni két gazembert, akik közül az egyiket Karakaszalovicsnak, a másikat Stiriopicának csúfolják. A hajóterhet pedig a szökevény azonosságának bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom. No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt jól csinálta ön ki! És mindenről írást hozott. Egy, kettő, három, négy. Fogadom, hogy ha annak a kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt is elő tudná adni!

– Ha parancsolni fogja.

Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott egy olyan bamba birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány nagyot csóvált a fején; kegyetlenül felkacagott, s aztán megveregette Timár vállát.

– Arany ember ön, biztos úr! Ennek a kisasszonynak megmentette a vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot le nem tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!

Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, aki nem fordult eléggé gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy mindenki takarodjék a hajóról.

Hanem amint a csónakba leszállt, még egyszer visszatekintett nagy figyelemmel.

A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő birkapofával tekintett utána.

A Szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.

 

Az aranybánya

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És sohasem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? Miért nem megy Bécsbe? Minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedőtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: „törjön ki a nyakad!” Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden benne levővel együtt!

Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, ahol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: „Levetinczy”.

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestáns tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is arannyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek, s péntek napon utca hosszat állt házáig a koldusnép, aki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, amit vargatallérnak neveznek. S nagy híre járt, hogy amely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel, s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: „Ez nem igaz! Ez mind nem igaz!”

Az első veszteség

Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapú kedély volt, hogy e túlságos szerencséjének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse, hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bűnhődése éppen abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi boldogság csak kegyetlen iróniája a sorsnak. El van ő azok alá temetve, hogy fel ne bírjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek célja Noémi – és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor megtudta, hogy mi volt az rá nézve. Most a másodiknál még jobban érzi azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, amit a szigeten, mikor hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy sírban, mely arannyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástromszobor, mely nem mozdul onnan, az Timéa. Koldusasszony kisgyermekével jön a thymiánvirágot tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja e kiáltást hangoztatni: „Noémi, add kezedet, s vonj ki ez aranysírból engem!”

Timár folytatta a levelezések áttekintését.

Egy levél volt ottan brazíliai ügynökétől is. Kedvenc eszméje, a magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság alapja lett az is.

Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette; egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste oldalzsebéből e levelet.

Ugyanazon brazíliai üzletfőnök írta azt is, ki az elébbi kedvező tudósítást.

A levélben ez volt:

Uram!

Legutóbbi levelem óta egy igen súlyos balvégzet érte üzletünket. Önnek pártfogoltja, Krisztyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek, okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantième-je is oly nagy volt, hogy abból nemcsak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta kamatoztatni. Ez ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, aki csak valaha a világon létezett. Amíg nálunk látszólagos megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította, nagyszámú váltókat hamisított cégünkre, ön által fel levén hatalmazva a prokuravezetéssel, úgyhogy az eddig kiderült kár felmegy tízmillió reisre.

Timár kiejté kezéből a levelet.

Tízmillió reis! Ez mintegy százezer forint.

Íme a Polycrates gyűrűje, amit a tengerbe hajított.

Tovább olvasá a levelet:

De ami a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ezáltal nagyobbítsa, s e yankeetrickkel évekre megrontotta a magyarországi lisztiparnak a hitelét, úgyhogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha visszaszerezni.

Ez hát az első csapás, gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az üzletek nagy emberére nézve. Éppen ott töretett meg, ahol legbüszkébb volt! Amiben igazán kevélykedett. Amiért királyi tanácsosi rangját kapta.

Az a fényes épület omlott össze, amit Timéa épített.

Ismét Timéa!

Timár sietett tovább olvasni a levelet:

A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett el, más része a kreolnőkre lett elpazarolva; valószínűleg egy csomót el is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd előveszi: – amire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék tizenöt évi gályarabságra ítélte őt.

Timár nem bírta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán felkelt, s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.

„Tizenöt évi gályarabság!” Tizenöt évig oda lenni láncolva a gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet! Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és szidalmazni a háborgó örök tengert, és átkozni a kegyetlen örök emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, aki elárulhatja Timéának Noémit, és Noéminek Timéát.

Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Brazíliába, hogy ez így fog következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom gonosztevővé fogja tenni.

Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, ahogy igazi férfi megöli párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és annak minden tengerein keresztül!

Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakokon zúzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról, mikor végigjárta szobája szűk terét.

Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, aki felé ő kinyújtja kezét.

Ez a kéz meg van átkozva!

Egyszer azzal áltatá magát, tetsző önhízelgéssel, hogy akihez ő hozzáér, az mind boldoggá lesz: még a bűnösök is megjavulnak.

És most jön a rettenetes cáfolat.

Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén!

Szerencsétlenné lesz miatta a nő, akit imádott, és ennek szenvedéseiben osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.

Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta, s kinek számára most nem tud helyet találni a világon.

És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!

Óh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!

Hát nem fog-e már soha megvirradni?

Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha kriptában volna.

De ama szomorú levélnek még utóirata is van.

Timár visszatért asztalához, hogy végigolvassa a tudósítást.

Az utóirat egy nappal későbbi kelettel így szólt:

Éppen most kapok egy levelet Port-au-Prince-ből, melyben arról tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyencünk volt, három gályarab a múlt éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi őket. Tartok tőle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.

Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; a visszafordított láz ez!

Félve tekintett maga körül. Mitől félt?

Egyedül volt a szobában, és félt, mint egy gyermek, kinek zsiványkalandokat meséltek.

Nem volt maradása szobájában többé.

Előkereste zsebpisztolyait bekecse zsebéből; megnézte, fel vannak-e porozva? Megpróbálta tőrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?

El innen!

Még éjszaka van, az éji őr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet itt a reggelt megvárni.

Hiszen át lehet menni a szőnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, aki nem fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettől a lobogó gyertyától s ettől a kísértő levéltől itten!

A levelet a gyertya fölé tartja, s elégeti. Azután elfújja a gyertyát.

Azok se rémítsék többé.

Azután kibotorkázik szobájából.

Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyújtott-e meg valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó levélpapíron fénylő szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kígyózó bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltűnik, s egészen sötét lesz. Akkor indul neki az éjszakának. Míg előszobáján, míg folyosóján végigmegy, az a névtelen rém jár előtte, körüle. Bal kezét feje elé tartja, jobbjában a kivont tőrt szorítja. Pedig senki sem jő rá szemközt, senki sem lappang nyomában.

Csak akkor érzi keblét könnyebbülve, mikor az utcára kijutott.

Itt visszatér férfias bátorsága.

Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, amint a Duna-part felé siet, végig a Rác utcán, ki a malomrév felé.