A címben megjelölt 2013-as szöveg fogadtatása meglehetősen negatív volt, talán a szöveg beszélői által közvetített  pesszimista világszemlélet miatt.  Írásomban, anélkül, hogy reflektálnék az eddigi felvetésekre, a regény rövid ismertetésre, valamint gondolkodás-irányainak  felvázolására vállalkozom.

A regény fiktív kerete egy szerelmi háromszög, melyet az érintettek egy-egy önálló, számozott fejezetben mesélnek el egyes szám első személyben, bár nem derül ki, milyen céllal összegzik az eseményeket, és kinek szánják szólamukat. Naplót írnak, vagy egy külső szereplőnek mesélik el a történteket? Mindenesetre az olvasó a három nézőpont alapján próbálja összerendezni, történetté alakítani az elbeszélt eseményeket, a beszélők utalásai alapján képet alkotni viszonyrendszerükről.

Az első fejezet beszélője a szerető, akiről megtudjuk, hogy meseterápián próbálta feldolgozni a szakítást, melyet az okozott, hogy a férfi mégsem akart végleg hozzá költözni, és a nő sejtése szerint visszatért a feleségéhez. Valószínűleg ennek hatására próbálja a mesék nyelvére átírni, és ilyen módon értelmezni saját, mesebeli szerepét, bár a meseterápia lényegét nem értette meg.

A második fejezet főhőse a férfi, akinek narratívájából lényegében egy elme megbomlásának folyamata bontakozik ki. Kiderül róla, hogy egy mélygarázsban robbantásra készül. Közben időnként, láthatatlan pozícióból, második személyű megszólítottjához, egy ott parkoló autóshoz beszél. Ezt a személyeskedést az olvasó nyilvánvalóan magára vonatkoztatja. Szólama erőteljesen  társadalomkritikai jellegű:  a létet a  kényszerűségek  és kötelezettségek börtöneként értelmezi, melyben az egyénnek, egyrészt a fogyasztói társadalom rendezőelvei, másrészt a személyes környezet elvárásai miatt fel kell számolnia szabad akaratát. Kötelezőnek éli meg például az általa gyűlölt és fárasztó nyaralásokat, mert ellenkező esetben kudarcosnak lenne kénytelen megélni az életét, „melybe még egy nyaralás sem fér bele”. De öncsalókként tekint például a mirelit zöldségek használóira is, mert az előállítási költségen előkelő étteremben étkezhetne az ember.  A  feleség  későbbi  elbeszéléséből tudjuk meg, hogy ezek a tapasztatok végül addigi élete felszámolásához vezettek,  kutatóintézeti állását otthagyta,  és egy hátizsáknyi ruhával elköltözött otthonról, és, mint kiderül, biztonsági őrként kezdett dolgozni.

Világképében a mélygarázs a tudat mélyvilágával, az emberi létezést meghatározó ösztönvilág képzetével mosódik össze, melynek  elpusztításától  valószínűleg a létezés alapvető traumájának megszüntetését reméli. A fejezet végéhez közeledve egyre gyakoribbakká válnak a bibliai utalások, saját tettét pedig a modern apokalipszis egyik elemként interpretálja: „A világ nem úgy ér véget, ahogyan a végítélet hirdetői mondják, nem szakadnak fel a pecsétek, nem rohanják le az apokalipszis lovasai, nem lesznek óriási bummok, csak nyomorult  kis robbantások és szánalmas nyüszítések.”

E fejezet végén felismeri régi szeretőjét és hozzá fut, ezzel egyidőben megjelennek a rendőrök, hatástalanítják a robbantást, majd rájuk lőnek.

A következő rész több oldalt ismétel meg a szerető elbeszéléséből, majd folytatja az előbb ismertetett mélygarázsos jelenettel.

A következő fejezetben jelenik meg a már említett feleség, akinek elbeszélésében  pozitívumként jelennek meg  a második fejezet elmarasztalt motívumai (nyaralás, fagyasztott borsó, stb.). Az ő beszédmódjában jelenik  talán csak mega az önreflexió, ő az egyetlen, aki megvizsgálja saját felelősségét a kapcsolat megromlásában. Felismeri, hogy a munka (biológia-kémia szakos tanár egy  középiskolában) és a gyereknevelés, háztartásvezetés miatt elhanyagolta a házasságát, nem dolgozott a feleség-szerep kimunkálásán. „Szükségtelennek tartottam , hogy vele foglalkozzak, hisz a gyerekekkel foglalkoztunk, mi más lett volna a cél.” Ráadásul sorozatban nemet mondott a férfi szexuális közeledésére. Értelmezésében férje a visszautasítások okozta frusztráció miatt csalta meg, vagy legalábbis ezzel indokolta.

Olvasatomban a regény egyik fő problémakörét a párkapcsolati gondok teszik ki.  Ezek hátterében többnyire a kommunikáció hiánya áll: a feleség nem tudatta férjével a túlterheltségét, nem kért tőle segítséget, mint ahogy az ebben az élethelyzetben természetes lett volna.  A férfi pedig csak utólag hányta a feleség szemére a kielégítetlenség okozta boldogtalanságát, nem akkor, amikor még lehetett volna változtatni a kialakult helyzeten.  Mindketten hibáztak abban, hogy nem tették egymás számára lehetővé a probléma megoldását. A férj a következőképpen fogalmaz: „A sérelmeknek s a fájdalmaknak erre a megbonthatatlan rendszerére épülnek a párkapcsolatok, erre az öröktől fogva tartó körforgásra.”

A másik aspektusa ezeknek a problémáknak, hogy a felek életét automatizmusok, megszokások működtetik, nincsenek belső erőforrásaik sem, melyek segítségével örömüket lelhetnék tevékenységeikben. A regény szereplői többnyire korlátozott látókörű figurák,  akik az idő múlását, az életkor előrehaladtát nem természetes folyamatként, hanem, személyiségfejlődés hiányában kizárólag értékveszteségként élik meg.  Ily módon a fiatalság utáni nosztalgia miatt nem érzik magukénak az adott életkornak megfelelő életfeladataikat sem.

Olyan világot ábrázolnak a történetek, melyben férj-feleség unja, gyűlöli egymást, az otthonuk pedig a hazugság és az álnok színjáték közege, ahol a gyerekek kedvévért  rendezik meg az ünnepeket és játsszák el a tőlük elvárt szerepeket. Az elviselhetetlenség  szimbólumai valamennyi szólamban az otthonokban terjengő bűzök: a bélgáz okozta kellemetlenség és a bőr öreg szaga, a poshadt pizsamaszag és a túlhasznált mosógép szaga.

A szöveg másik markáns vonulata az előzővel összefüggő, bonyolult szülő-gyerek viszony. A regény szereplőinek alapélménye a szeretetlenség és a becsapottság, melynek első, megrázó asszociációja a férfi szólamában a kampókézzel simogató anya képe, aki, egy későbbi megjegyzés alapján a féltékeny apa miatt  csak szemmel szerette gyermekét.  Az utalásokból az olvasható ki, hogy még gyerekként rátámadt alkoholista apjára, de mivel a férfi nem halt bele sérüléseibe, így később felmentették. A feleség visszaemlékezésében pedig ő mint gyerek volt az egyetlen kötelék a szülei között, akik időközben teljesen eltávolodtak egymástól. Ennek szimbóluma a vasárnapi ebéd, melynek „nem íze, hanem fáradtsága volt”. Egyetlen életcéljuk a gyerekük iránti szeretet, mellyel „önmagukat, önmaguk sorsát akarják szerethetővé tenni”.

A szereplők reflektálatlanul, a hozott, negatív mintákkal való szakítás nélkül viszik át szüleikkel való kapcsolatuk mintázatát saját gyerekeikkel való viszonyukra. Főként a szülők problémájaként jelenik meg a gyerekek felnőtté válása, melyhez való egészséges viszonyulás hiányában az apa elvesztegetettnek érzi a korábbi gondoskodást és szeretetet. Az apa hollétéről is hazudnak felnőtt gyerekeiknek, azt mondják, kutatói ösztöndíjat kapott Svájcban, emiatt egy ideig külön él tőlük. A gyerekek persze hamar rájönnek ennek a valótlanságára, és nem firtatják a valóságot, elfogadják, hogy szüleik nem segítik őket saját helyzetük, világban elfoglalt helyük értelmezésében. Így eltávolodnak anyjuktól is, ezt az utolsó fejezet szemlélteti, amelyben a rendőr hívása után anyjuk keresi őket telefonon, valószínűleg, hogy közölje velük apjuk halálhírét, ők pedig nem veszik fel, mert nem tartják fontosnak.

Ami a regény nyelvhasználatát illeti, kissé zavaró, hogy mindhárom szereplő ugyanazokat a nyelvhelyességi, mondatszerkesztési hibákat követi el, annak ellenére, hogy ebből érezhető a parodisztikus jelleg.  [1] Fokozza ezt a hatást a szereplők megnevezésének hiányából adódó általánosító jelleg is, mely azt sugallja, bármikor bárki behelyettesíthető ebbe a történetbe.

Összegezve az eddigieket, a regény nyomasztó szövegvilágát  a látásmódok – kissé valószínűtlen – hasonlósága, egysíkúsága eredményezi, melynek radikálisan általánosító narrátorai szükségszerűnek tartják a kapcsolatok kiüresedését, tartalmatlanná válását, és ennek következtében az emberi elértéktelenedést.  Az olvasó a szöveg hőseitől való elhatárolódás által képezheti meg azt a felsőbb nézőpontot, mely segítheti az önértelmezésben. (Ahogyan egy regénybeli utalás szerint a kamaszok a szüleiktől való különbözés tudatosításával határozzák meg önmagukat.)

[1] „Szerettem, ha mesélt, az olyan volt, hogy nyugalom.” (A szerető); „Volt már neki otthon egy olyan ember, akivel ezt végigcsinálta, hogy szerelem.” (A férj); „Nem tudott nemet mondani nekem arra, hogy velem.” (A feleség)